Láttuk a korábbiakban az anyai reakciók példáján keresztül, hogyan befolyásolja egy külső információ a viszonyunkat egy-egy tapasztaláshoz. Vagy másképp fogalmazva: az elme melyik klaszterébe kerül egy élmény a kapcsolódó információkkal (belső képekkel, gondolatokkal, érzelmekkel). Életünk legmarkánsabb, mindent átszövő viszonyítási rendszere az a két fiók, hogy „jó“ és „rossz“. Ahogy kisgyermekként elkezdünk tájékozódni a bennünket körbevevő térben, kapcsolódni az emberekhez, tárgyakhoz, az egyik leggyakrabban hallott mondatunk az lesz: „Nem szabad!“ Mivel nem értjük, hogy ez mit jelent, a szülő elkezdni nyomatékosítani, hogy mit tart számunkra rossznak. Erőteljesebben szól ránk, ráüt a kezünkre. A „tilos“ és a „rossz“ fogalmakhoz elkezdjük társítani a dühöt és a fájdalmat.
Ez új, érzelemként megélt információs állapotokat hoz létre: ilyen például a bűntudat. Nagyon szeretnénk egy bizonyos élményt, amire örömforrásként gondolunk, de időközben már társítjuk magunkban hozzá a „rossz“ vagy a „tilos“ fogalmát, ezért ha mégis szembemegyünk az elménkben rögzült mentális mintázattal (ideával), bekapcsol a bűntudat, mint kiegészítő információ. A bűntudat lényegében azt jelenti, hogy egy adott cselekedetért (vagy akár gondolatért) elhelyezzük magunkat a „rossz“ fiókban, miközben arra lettünk kondícionálva kisgyermekkorunk óta, hogy „jók“ legyünk. Ennek a belső ellentmondásnak, az egymással szembeható információknak a feszültségét éljük meg bűntudatként (emlékezzünk a pszichés vektorokra).
A polaritás az egész észlelhető világunk jellemző tulajdonsága. Pozitív és negatív elektromos töltések, mágneses pólusok, fekete és fehér, bal és jobb… és persze ott van a jó és rossz, a szabad és tilos, az igaz vagy hamis. Míg a bennünket körbevevő világban tudomásul vesszük a polaritást, sőt használjuk is a pólusok között kialakuló feszültség energiáját, addig a pszichés világunkban ezt nehezebben tudjuk integrálni. A nevelési, társadalmi kondícionálás miatt törekszünk arra, hogy olyan dolgokat tegyünk, amik a „jó“, az „igaz“ és a „szabad“ kategóriákba tartoznak bennünk, és megpróbáljuk elkerülni ezeknek az ellenkezőjét, vagy szembeszállunk velük.
A „jó-rossz” polaritás illúziója
A „jó-rossz“ polaritás rendszere annyira átitatja a világunkat, hogy sok emberben erre épül az önmeghatározás, ezen alapulnak a vallási ideológiák, és számtalan eszmerendszer. Mindegyik jellemzője, hogy megpróbálja definiálni a „jó“ fogalmát, és ezzel szembeállítani mindazt, ami az ő rendszerében „rossz“.
A „szabad-tilos“ párosítás a „jó-rossz“ egyik vetülete, amivel elsősorban a kapcsolatokat, a társadalmi együttélést próbáljuk szabályozni. Ezen alapulnak a szabályrendszerek, törvények. Ha tilosban jársz, rossz vagy, és ennek szankciói is lehetnek, büntetést is kaphatsz.
Szintén a „jó-rossz“ leképeződése az „igaz-hamis“ szembenállás, ezt a megismerés, tanulás, tudomány területén használjuk leggyakrabban. Erősen felértékelődik a szerepe egy olyan világban, ahol nagy mennyiségben áramlanak információk. Látjuk ezt a mindennapjainkban is, ahol szinte mindenki minősíti az általa észlelt információkat. Amivel nem tudunk azonosulni, az „hamis“ vagy „álhír“, egyben „rossz“ is.
Leírok pár kérdést, és kíváncsi vagyok a válaszodra. Isten létezik – ez az állítás véleményed szerint igaz vagy hamis? A homoszexualitás szerinted jó vagy rossz? Az, hogy állatokat pusztítunk el azért, hogy megegyük őket, szerinted jó vagy rossz dolog?
Szándékosan olyan kérdéseket tettem fel, amelyek megosztóak. Ha megnézed az emberi civilizáció történelmét, olyannyira megosztóak, hogy például Isten létezésének és tulajdonságainak vitájában már sok millió ember vesztette életét. Az emberek háborúja sokszor az istenek háborúja, pontosabban azoké a képzeteké, amiket felépítunk magunkban róluk. Vedd magadban sorba ezeket a kérdéseket, és ha el tudtad dönteni, hogy a válaszod az, hogy jó vagy rossz, igaz vagy hamis, akkor most ne állj le itt, hanem merülj magadban egy szinttel mélyebbre. Mik azok az információk, amik alapján az a véleményed, hogy valami jó vagy rossz, igaz vagy hamis? Hallottad valakitől? Olvastad? Biztosan, ugyanis nem eleve úgy születünk, hogy válaszaink vannak ezekre a kérdésekre.
Kívülről kapott információs impulzusok sokasága vezet el oda, hogy az évek során felépítünk magunkban egy komplett információs rendszert, ami alapján eldöntjük, hogy mit tartunk jónak vagy rossznak, igaznak vagy hamisnak. Az információs mozaikok egy részét már életünk első éveiben a családunktól kapjuk meg. Később ezeknek egy részét lehet, hogy megkérdőjelezzük, ha az iskolai tanulmányaink, olvasmányaink vagy emberi kapcsolataink révén új információkat kapunk. A vallásos emberek 90%-a a hitrendszerének alapjait a szociális környezetéből veszi át, viszi tovább. Az gyakrabban előfordul, hogy valaki elhagyja a vallását vagy az ehhez kapcsolódó családi minták egy részét, de azzal sokkal ritkábban találkozunk, hogy valaki vallást „vált“.
Ideák formálják a világunkat
Azokat a többé vagy kevésbé komplex információs csomagokat, amiket érvényesnek, meghatározónak tartunk magunkra nézve, ideáknak nevezzük. Az ideák nem csak a világképünket formálják, hanem a személyiségünket is. Fogalmazhatunk úgy is, jelentősen meghatározza az én-képünket is, hogy mire ragasztjuk azokat a címkéket, hogy jó, rossz, igaz, hamis, szabad, tilos.
Az ideák idővel „megkeményednek“, az elme működésünk stabil alkotóelemeivé válnak. Ha évtizedek óta azt gondoljuk valamiről, hogy hamis, nagyon nehezünkre esik belátni egy adott szituációban, hogy mégis igaz lehet. Egy-egy vitában ezért szinte automatikusan az idea-rendszerünk alapján formálunk véleményt, és az életünkben az ideáinkkal összhangban álló döntéseket próbálunk meghozni. Küzdünk minden ellen, amit rosszként definiáltunk magunkban, nyilván nem vagyunk hajlandóak elfogadni, ami szerintünk hamis, és megpróbáljuk elkekerülni, amit tilos, hiszen senki sem szeret állandó bűntudatban élni.
Láthatjuk, nem olyan bonyolult az életünk, néhány fogalmi ellentétpár és a hozzájuk kapcsolódó információs csomag köré szervezzük a nagy részét. Jó-rossz, igaz-hamis, szép-csúnya, illatos-büdös, csak el kell döntenünk, hogy az egyes külső ingereket, hatásokat melyik fiókba rakjuk. Nyilván akkor lenne ilyen egyszerű, ha ezeket a döntéseket mindig könnyű lenne meghozni – és persze akkor, ha nem lenne ott az a fránya mélytudat, amely néha olyan impulzusokat küld, amelyek a fejük tetejére állítják a döntéseinket.
A kommunikációnk, a mindennapi döntéseink hátterét képező „ismeretanyagunk“ tehát lényegében nem más, mint ideák halmaza. Reflexiók érzékszervi és mélytudati ingerekre, ezek kombinációja. Idővel kialakulnak mag- ill. bázis-ideák, ezek mindazok a dolgok, amikről azt gondoljuk magunkban: ez megváltoztathatalan bennem, sosem fogok erről másképp gondolkodni. Fogalmazhatunk úgyis, hogy az állandónak gondolt meggyőződéseink. Lesznek olyan ideáink is, amik ezen a „magon“ kívül helyezkednek el, egy képlékenyebb tartományban. Gondolatok, eszmék, vélemények, amiket hajlandóak vagyunk viszonylag gyorsan megváltoztatni, ha egy olyan hatás ér bennünket, ami ehhez kellően intenzív.
Másképp megközelítve: az elménkben vannak pszichés vektorok, információs szerkezetek, amiket szinte bebetonozunk. Ha ez a „merev” pszichés vektor egy ellentétes irányú pszichés vektorral ütközik egy kölcsönhatás során (ami lehet például egy beszélgetés), akkor minden eszközzel megpróbáljuk megtartani a pszichés vektorunk irányát, azt az információt, amit képvisel. Megpróbálunk más, hasonló irányba mutató pszichés vektorokat beállítani a bázis-vektor mögé (pl. érveket keresünk, amik szerintünk erősítik a megvédeni kívánt információt). Vagy kísérletet teszünk arra, hogy gyengítsük a miénkkel szemben ható pszichés vektor erejét. Mondjuk azzal, hogy a másik embert lehülyézzük, és ezzel egy olyan instabil érzelmi állapotot idézünk elő benne, aminek a hatása alatt már sokkal nehezebben tudja képviselni a gondolatait. A figyelme elterelődik, és áthelyeződik egy másik információs csomagra, például egy trauma alapú dühre, amit a lehülyézés kiváltott.
Bármilyen furcsán hangzik így elsőre, de a világunk egy információs „háború“ színtere. Minden, amit érzékelünk, és az is, amit nem, de kölcsönhatásba tud lépni az elménk információs tartalmával, valamilyen reflexiót fog kiváltani bennünk. Lesznek hatások, amik erősítik az elménk egyes információs területeit, ugyanakkor más területeket (klasztereket) gyengítenek.
Ha például olyan habitussal rendelkezünk, hogy képesek vagyunk mindenben, ami történik, meglátni valami jót, és arra helyezzük a figyelmünk fókuszát, az élményeinket alapvetően a „jó“, „öröm“, „szeretet“ stb. fiókba fogjuk berakni, az élmények információi ezeket a klasztereket fogják erősíteni. Ez automatikusan magával hozza, hogy a „jó“ elme-klaszterhez képest a „rossz“ élményeket feldolgozó egyre gyengébb lesz. A pozitív szemléletű embereket néha megrökönyödve nézzük, mennyire könnyedén veszik az élet akadályait.
A „minden rosszban van valami jó“ szemléletmóddal belépnek egy olyan körforgásba, ahol folyamatosan erősítik bizonyos klaszterek információ tartalmát. A gond akkor van, ha történik valami olyasmi az életükben, amit viszont az elme már nem tud a szokásos módon feldolgozni, és nem tudja az élményt összekötni a „jó“ fiókkal. Például azért, mert egy olyan intenzív trauma érte őket, amire addig nem volt precedens az életükben, vagy elfojtották. Mivel pedig az elme nincs kondícionálva „rossz“-élmények kezelésre, ilyen-kor ezek az emberek képesek egy hatalmasat zuhanni, akár a teljes emlék-tartalmukat átrendezik, és a „jó“ fiókból sokminden átkerül a „rossz“ fiókba.
Aki viszont jóban van a „rossz“ információkat tartalmazó fiókjával, és rendszeresen pakol be oda eseményeket, gondolatokat, érzelmeket, hajlamosabb arra, hogy a fentivel ellentétes mentális folyamatot generáljon. Az idő múlásával „relativizálja“ a rossz élményeit, mondjuk azért, mert a kapcsolódó negatív érzelmeken már nincs fókusza, vagy más intenzív hatások érték. És így egyes élményeket, belső képeket és gondolatokat átpakol a „rossz“ fiókból a „jó“ fiókba.
Ez egyébként egy tudatosan is gyakorolható technika, az általam vezetett tréningeken „múlt-átalakításnak“ hívjuk. Az a lényege, hogy olyan emlékeket, amiket a „rossz“ fiókba raktunk, tehát különböző negatívnak tartott érzelmek kapcsolódnak hozzájuk, átalakítsunk. Méghozzá úgy, hogy az emlékképekhez meghatározott módon elkezdünk új, pozitív érzéseket kapcsolni. Az elme pedig teszi a dolgát: minél intenzívebben rendelünk hozzá egy pozitív érzelmet rossznak tartott emlékhez, annál gyorsabban teszi át az információkat más klaszterekbe.
Vegyük észre: a polarizált információs állapotok ugyanolyan szükséges kellékei az elme evolúciójának, mint az atomok különböző, akár egymással ütköző állapotai az anyagi evolúciónak. Csak ezekben az ütközésekben derül ki, mi képes egymással kölcsönhatni, és egy magasabb szervezettségi szintre lépni.
Különböző kapcsolódások különböző molekulákat hoznak létre. A tudomány szerint az univerzum kezdeti állapotában csupán két anyag, kétféle atom létezett: a hidrogén és a hélium. Nézzünk körbe, hogy ebből micsoda elképesztő sokszínűség jött létre, és a folyamatnak nincs vége. Az evolúció továbbra is tesztel, újabb és újabb információs állapotokkal és kölcsönhatásokkal kísérletezik.
Azok a fogalmak, hogy jó és rossz, igaz vagy hamis csupán ellentétpárok a pszichés térben, amelyek azt a célt szolgálják, hogy létrejöhessenek a elme evolúciójához szükséges kölcsönhatások, információs állapotok. Ha ezt képesek vagyunk megérteni, átérezni, egy teljesen új világ nyílik meg előttünk, új perspektívából tudunk ránézni a belső folyamatainkra, a gondolatainkra, a kommunikációnkra a környezetünkkel.
A létezésünkkel segítjük az evolúció „tanulási“ folyamatát, azt, hogy végeredményben mi minősül zsákutcának, és mi segíti az élet fennmaradását és fejlődését. Amit gondolunk, érzünk, beépül az életet működtető folyamatokba, mondhatni, a maga nemében örökéletű…
