Mindannyian álmodunk alvás közben, legfeljebb nem emlékszünk rá. Hiába az egyik legelterjedtebb pszichés jelenség, ami nem csak az embert, hanem számos állatfajt is jellemez, a tudomány eddig alig jutott közelebb annak a megfejtéséhez, minek köszönhetjük ezt az evolúciós vívmányt, és tulajdonképpen mi is történik az elménkben ilyenkor. A pszichológiában elterjedt felfogás szerint részben tudattalan szimbólumokat, részben az aznapi tevékenységeket dolgozunk fel az álmainkban.
A figyelem témájánál már szó volt róla, hogy a figyelem fókusza folyamatosan rotál az éber (tudatos) és a mélytudati állapot között. Lényegében életünk minden pillanata szétbontható két figyelem-komponensre: milyen arányban érkeznek információk a fizikai érzékszerveinken keresztül, és milyen arányban a mélytudatból. Még a teljesen tudatosnak, ébernek tűnő állapotokban is kapcsolatban állunk a mélytudattal, mégha elenyészőnek is tartjuk ebben az állapotban az onnan kapott impulzusokat. Az álomnak nevezett jelenség ennek a figyelem-rotációnak a másik végpontja: szinte teljes egészében a mélytudati folyamatok hatása alatt állunk, nagyon nehezen érzékelünk ilyenkor bármilyen fizikai térből érkező ingert.
Valamennyi, módosult tudatállapotként definiált elme-állapot is valahol a két szélsőérték között kombinálja a fizikai és pszichés térből érkező ingereket. Ez jól szemléltethető a meditatív folyamatok megfigyelésével. Ahogy elkezdjük kizárni a környezeti ingereket, és onnan új impulzusokat már nem kapunk, az elme fókusza automatikusan mindenféle korábbi információ feldolgozására irányul. A gondolataink jobbra-balra száguldoznak, és feltehetően észre sem vesszük, hogy közben fokozatosan nő a mélytudati ingerek aránya. Vannak, akik arra használják ezt az állapotot, hogy kreatívvá váljanak, hiszen aktívabban tudatosodnak a mélytudatban gyökerező intuitív képzelet impulzusai is.
Álomból valóság
Nem csak regények, művészeti alkotások születnek ebben az állapotban, hanem tudományos felismerések is. Einstein ezt úgy fogalmazta meg: „valamennyi nagy tudományos cselekmény forrása az intuitív felismerés… A tudományban egy felfedezés sem a logika útján jön létre.“ (Alexander Moszkowski: Einstein – Einblicke in seine Gedankenwelt, 1921).
August Kekulé, híres német vegyész, a benzol-gyűrű szerkezetének elméleti kidolgozója maga mesélte egy konferencián, hogyan jelent meg számára egy éber álomban a kép, ami a benzol-gyűrű szerkezetét szimbolizálta. Ezzel lényegében a kémia egyik gordiuszi csomóját vágta át, egyszerűen és közérthetően tudtak ábrázolni egy bonyolult molekula-szerkezetet. Kekulé később hozzátette: „Valami teljesen új dologra még sosem gondolt senki…“ Azaz minden gondolatunknak, intuíciónknak van egy kollektív forrása…
Visszatérve a meditációra. Ahogy megpróbáljuk levenni a fókuszunkat a tudatos működésről (gondolatok elcsendesítése), úgy kap egyre nagyobb teret a mélytudat. Minél tovább fenn tudjuk tartani ezt az állapotot, annál mélyebb tudati rétegekbe jutunk el. A nyugati kultúrában sokan félreértik azt a buddhista hagyományt, hogy a meditáció lényege az elme lecsendesítése. Ez ugyanis csak egy eszköz, egy út, de nem a cél. Buddha több írásban úgy hivatkozik a nirvánára – amelynek elérése minden spirituális út, tehát meditáció célja is –, mint a „boldogság legmagasabb szintű állapotára“. És ezt nem úgy érti, hogy a nirvána valami örömteli érzelmi állapotot, hanem úgy, hogy ebben átélhetjük a létezés teljességét, én-mentességét. Tehát képessé válunk ráhangolódni a kollektív mélytudat rezonanciáira – én ezt így értelmezem és tapasztaltam meg.
Az elme tudatos részeinek „elcsendesítése“ egy szükséges állapot ahhoz, hogy a figyelmünk fókuszát képesek legyünk teljes egészében a mélytudati folyamatokra irányítani, és így előbb-utóbb megtapasztaljuk a kollektív létezés élményét. Ez azért nagy kihivás, mert az odavezető úton a mélytudat számtalan élményt kínál felfedezésre. Ha pedig ezek lekötik a figyelmünket, sosem jutunk el a kollektív létezés mélységéig. Kisgyerekkori élmények, régen elfelejtettnek hitt érzések és képek tömkelege talál magának utat a figyelmünk fókuszába, miközben rétegről rétegre mélyebbre haladunk.
Lényegében ugyanez a folyamat játszódik le egy hipnózisban is, csak a technika más. Általában célirányosabban próbálunk kapcsolódni elfelejtett emlékekhez, traumákhoz, többnyire egy külső személytől érkező szuggesztiók segítségével. De alapvetően ugyanaz játszódik le ilyenkor az elmében, mint egy mélyebb meditáció, vagy akár az álom alkalmával – a figyelmünk fókuszát mélytudati képek és állapotok felé irányítjuk.
Az álom azért tölt be specifikus helyzetet, mert a legkevésbé tudatos állapota az elmének, lényegében semmiféle kontrollunk nincs fölötte. Létezik ugyan a tudatos álom jelensége, de ez már azt jelenti, hogy megpróbálunk egyfajta tudatos jelenlétet, kontrollt beépíteni az álom folyamatába.
Közel 40 éve kísérletezem különböző technikákkal, hogyan lehetne a leghatékonyabban tudatosítani mélytudati, sőt kollektív mélytudati folyamatokat. Amíg rá nem jöttem, hogy van egy probléma.
A tudatos elmém információ-feldolgozási kapacitása nem csak a fizikai térből érkező ingereknek szab határt. Mélytudati információkat is csak korlátozottan tud feldolgozni. Nem véletlenül kezdtem el valamennyi képen a tudatos és mélytudati ingerek tartományát tölcsérként ábrázolni, ami mindkét oldalról folyamatosan szűkülve végződik az elmében. Ugyanis mindegy, hogy milyen minőségű és honnan érkező ingert észlel az elme, a korlátozott tudatos feldolgozási lehetőség azt jelenti: mindig szelektálni fog az információk között, és ezt a szelektálást mindig meghatározza az elme aktuális szerkezete: mindazok az információk és folyamatok, amikről eddig is szó volt.
Erre a pontra érkezve jött egy általam lényegesnek tartott felismerés: minél szűkebb mozgásteret adunk az elménkben a fizikai térből érkező ingerek feldolgozásának, a mélytudati ingerek is annál szűkebb spektrumban fejtik ki a hatásukat az elmében.
Megpróbálom elmagyarázni. Ha az elménk működésének alapját képező idea-rendszerünk rugalmatlan, kevés alapvetően új információ tud rögzülni az elmében, csökken a kombinációs lehetőségek száma. Ha például egy meghatározott témában minden beérkező információt automatikusan a „rossz“ fiókba rakunk, vagy „hamisnak“ találunk, mindig ugyanúgy reagálunk le egy külső impulzust, egyszerűen nincs tere annak, hogy kialakuljon valami új. Ez úgy is megjelenhet az életünkben, hogy egy-egy téma kapcsán mindig ugyanazokat a köröket futjuk – legalábbis számunkra így tűnhet. Minél több olyan információs állapot van bennünk, amihez ragaszkodunk, annál kevesebb kevesebb lehetőséget kapnak új konstellációk. Egy teli pohárba nem lehet friss vizet önteni.
Ez pedig nem csak a fizikai térből érkező információkra érvényes. Ha csökönyösek, rugalmatlanok vagyunk, nem tudunk beengedni új gondolatokat, hanem zsigerből tiltakozunk, ez azt is fogja jelenteni, hogy a mélytudati impulzusokat is csak korlátozottan tudjuk tudatosítani. Visszautalva a tudományos felfedezések és az intuíció kapcsolatára: nem véletlen, hogy az igazán úttörő, a korukat gyakran akár évtizedekkel meghaladó felismerések nem olyan emberek nevéhez köthetők, akik tele vannak tudományos fokozattal, és jó nevű egyetemeken tanultak. Sokszor introvertált, bohókás, szenvedélyes, álmodozó az iskolában pocsékul teljesítő emberek lesznek a nagy felfedezők, tudományos úttörők. Olyanok, akik képesek szembemenni uralkodó nézetekkel, dogmákkal, megkövesedett mentális képzetekkel.
Álom vagy valóság?
Az elme dinamikája tehát alapvető tényező a mélytudati információkhoz való hozzáférésben is. Ez gyakorolható, fejleszthető, egész egyszerű dolgokkal: tanuljunk meg elengedni igaznak hitt információkat, tegyünk át élményeket, folyamatokat, embereket a „rossz“ feliratú polcról a „jó“ polcra. Tanuljuk meg, hogy ez csak döntés kérdése. Legyünk tudatosak arra, hogy az elménk egy információs rendszer része, és rajtunk múlik, hogy újrakalibráljunk talán már több évtizedes mentális mintázatokat. Ha átrendezzük, rugalmasabbá tesszük a bázis-ideáinkat, sokkal nagyobb szabadsággal mozgunk az elme információs rétegei között.
Azt mondhatod erre: oké, de ha valaki azt mondja, hogy a Föld lapos, és nekem erről az a meggyőződésem, hogy ez az állítás „hamis“, akkor ne kelljen már „igaznak“ gondolnom. A válaszom erre elsőre meghökkentő lehet, de próbáld meg, hogy beleengeded magad ebbe a gondolatmenetbe.
Ma már evidenciának gondoljuk, hogy a Föld geoid formájú, videók százaiban láthatjuk a világűrből készített felvételeket csodálatos bolygónkról, ahogy méltóságteljesen forog a tengelye körül, miközben rójja az útját a naprendszerünkben. Ez azonban évezredeken keresztül nem így volt, nem számított általánosan elfogadott ténynek, hogy a Föld bolygóként csak egy aprócska pont az univerzumban, és nem a teremtés központi eleme.
Az emberek mindennapi valóságában lényegében semmilyen szerepet nem játszott – néhány csillagokat kutató csodabogarat leszámítva –, milyen az univerzum, vagy az égitest, amin élünk. Semmivel sem változtatta volna meg az életük folyását, ha erről más valóságképük van. Ha gyalog vagy lóháton közlekedve élem az életem, és nincs is más opció a helyváltoztatásra, nem igazán van jelentősége annak, mi van sok ezer kilométerre tőlem, mert sosem fogok ott járni, és az sem fog elérni hozzám, ami ott él. A legtöbbünk számára most sem releváns a mindennapi életben a Föld alakja. Tanuljuk geológiából, fontos a csillagászatban, űrkutatásban, és megcsodáljuk a képernyőn – ami 2-dimenziós, tehát csak egy sík Földet látunk valójában.
Néhány évtized múlva az emberiségnek a jelenleginél sokkal komplexebb tudása lesz az életről, és a Földről, mint bolygóról. Rájövünk majd, hogy a Föld nem csak egy háromdimenziós geoid, amely a Nap körül kering. Tulajdonképpen már most vannak képeink arról, amelyeken nem egy földgömböt látunk, hanem egy toroidot – amennyiben nem csak a felszíni formákat nézzük, hanem például a bolygó geomágneses terét is.
A tudomány is csak egy idea rendszer
Az, hogy milyen képünk van a valóságról, igazodik az evolúciós igényekhez. Az elme nem bonyolítja túl, hogy mit rak magának össze az észlelhető ingerekből. Azokat az információkat részesíti előnyben, amik relevánsak lehetnek a túlélés, a fejlődés szempontjából. Tulajdonképpen teljesen felesleges késhegyig menő vitákat folytatnunk arról, hogy mi az igaz, és mi hamis, azaz mit tartunk a valóságnak. Ez ugyanis nem a valóságról folytatott diskurzus, hanem az idea-rendszerek ütköztetése, azaz arról szól, hogy ki mit tart valóságosnak.
Ez alól nem kivétel a tudomány sem, még ha szeretnék is azt a látszatot kelteni, hogy egy objektív, a megfigyelőtől független valóságot vizsgálnak. Olyan valóság ugyanis nem létezik.
Minden információ az elmében képződik le, ott válik valamilyen információs struktúra részévé. Még akkor is, ha információgyűjtési céllal eszközöket iktatunk közbe (mikroszkópot, távcsövet, mesterséges intelligenciát). Csak az észlelés folyamata válik úgymond függetlenné az elmétől (pontosabban: közbeiktatunk még egy észlelési szintet), maga az inger csak akkor válik értelmezhetővé számunkra, akkor kapcsolódik be a pszichés és biológiai evolúció folyamatába, ha kölcsönhatásba lép az elmével.
Van a valóság körüli vitáknak még egy aspektusa. A fizikailag észlelhető világunkat alkotó részecskék egyik jellemzője, hogy kvantumtulajdonságokkal bírnak. A kvantummechanika egyik alaptörvénye, hogy a megfigyelés tárgya (azaz a kvantumtulajdonságokkal rendelkező rendszer) nem független a megfigyelőtől. Az egyik legismertebb gondolat-kísérlet ehhez kapcsolódóan a Schrödinger macskája elnevezést kapta. Tehát mindaz, amit képesek vagyunk észlelni a fizikai térben, olyan részecskékből áll össze, amikre hatással vagyunk csupán azzal, ha megfigyeljük őket.
Gondoljuk ezt tovább: ha az emberi testnek lenne egy olyan érzékszerve, amely képes felfogni a szubatomi szinten zajló folyamatokat, egyrészt egy teljesen szubtilis világot érzékelne, másrészt már a megfigyelésével hatna a részecskékre, és azáltal mindazokra a kölcsönhatásokra, amikből ezek a részecskék felépítik az anyagot. Ezt akár úgy is megközelíthetjük: az válna valósággá, amit érzékelni akarunk.
30 évnyi mélytudati információ gyűjtés tapasztalatai alapján azt mondanám: pont ilyen kvantumos tulajdonságok figyelhetőek meg a mélytudati folyamatokban. Minél jobban közelítünk a hiperelme tartományához, annál inkább. A mélytudati információk ezért is tűnnek sokszor képlékenynek, hullámzónak, mintha egyszerre több különböző jelentéstartalmat, azaz valóságállapotot hordoznának.
Visszatérve az álomra… Amint a figyelmünk fókusza a mélytudati tartományra irányul, hasonlóan sokféle módon kapcsolódik az ott észlelhető valósághoz, mint éber állapotban a fizikai világhoz. Gondoljunk csak bele: a látásunk teljesen más módon észeli a külső ingereket, mint a hallásunk vagy a tapintásunk. A látás vizuális információkat közvetít a színek és formák világából, a hallás audio információkat a hangok világából. Azért tudjuk őket beleilleszteni egyetlen valóságképbe, mert az agy és elme együttműködésben szinkronizálják számunkra ezeket az ingereket. Összerakják, ami szerintük összetartozik.
Ha szoktál emlékezni egyes álmaidra, megfigyelhetted, hogy sokszor teljesen irracionális elemeket tartalmaznak. Sosem látott helyeken jársz, idegen emberekkel viselkedsz bizalmasan, tudsz repülni és más furcsa dolgokat csinálni. Sem időben, sem térben nincsenek határok, az egyik pillanatban még itt vagy, a következőben egy teljesen más környezetben. Aktuális események keverednek fiktívnek gondolt helyzetekkel. Én például a napokban azt álmodtam, hogy az egyébként már 20 éve meghalt nagymamámat bevásárolni viszem autóval, és az anyósülésen ülve panaszkodik, hogy nem bírja ezt a maszkot, amivel el kell takarnia a száját-orrát.
Mi történik ilyenkor az elmében? Képzeljük el azt, hogy álmodunk, azaz az elménk különböző mélytudati információs folyamatokra és klaszterekre figyel. Az egyikben a koronavírussal kapcsolatos félelmeket rendszerezzük. A másikban a szeretet és gondoskodás információira hangolódunk rá, aminek az egyik szimbóluma ebben a klaszterben a nagymamánk. Egy harmadikban az autóvezetés közbeni szubliminális információkat futtatja a mélytudat.
Megcsörren az óra. Az elme egy szempillantás alatt fókuszt vált, és a mélytudatról a figyelem hangsúlyát ismét a fizikai világ észlelésére helyezi át. A fenti három mélytudati folyamat ingermennyisége azonban meghaladja a tudatos információ-feldolgozó kapacitásunkat, itt jön megint a „tölcsér effektus“. A három folyamat információinak a 99%-a „elveszik“, a maradék 1%-ból pedig az elme gyorsan összerak magának valamit, hiszen a mentális működésnek koherensnek kell maradnia. Jelen esetben azt, hogy a nagymamám ül mellettem az autóban, és a maszkviselési kötelezettségről beszélünk.
Annak, hogy az ébredés pillanatában mire emlékszem az álmaimból, csak töredékében van köze ahhoz, hogy valójában milyen ingereket dolgozott fel az elme alvás közben.
Konszenzusos valóság
Ha az elme a mélytudati tartományra fókuszál (pl. álmodunk, meditálunk) lényegében a tükörfolyamatai zajlanak annak, mintha a fizikai ingerek észlésére fókuszálna. Mindként irányból tölcsérszerűen gyűjt, elemez, értékel információkat. A tölcsér azt szimbolizálja, hogy az észlelt információk nagy része a tudatossá válás folyamatában beszűkül, „elveszik”. Nem az információ maga veszik el, csak az adott pillanatban az információ nem tudatosodik, nem kerül az elme figyelmének fókuszába.
Egy fizikai esemény is részinformációk sokaságából áll az elme számára. Mindegyik információ más-más érzelmi állapotokat, gondolatokat indukálhat, ezt a mellékelt ábrán (18.) eltérő színű körök jelképezik. Az információk töredéke tudatosodik bennünk, a nagyobbik részük szubliminális ingerként a mélytudati tartomány részéve válik.
Hogy kiben mi képeződik le egy eseményből, az teljesen egyedi, ebben ugyanannyira különbözünk egymástól, mint az ujjlenyomatainkban. Látszólag hasonló dolgokat érzékelünk egy-egy eseményből, de ez csak felszínesen szemlélve van így.
Nem csak azért különbözőek a belső lenyomatai egy-egy eseménynek, mert egy rendkívül széles ingerspektrumban más-más dolgokon van a figyelmünk fókusza. Hanem azért is, mert az elménk szerkezete is eltérő. Eltérőek a genetikai adottságok, különbözőek a vágyak és traumák, és a mindezekből kombinációjából kialakuló milliárdnyi idea-rendszer. Az idea-rendszerek egyben egyfajta szűrőként is működnek, determinálhatják, hogy eleve mi kerülhet a figyelmünk fókuszába.
Nincs két egyforma elme. Ezért nincs két egyforma észlelés sem. Ösztönösen törekszünk arra, hogy legyenek kollektív észlelési élményeink, és ezeken alapuló közös idea-rendszereink, többek között ezen alapul a konszenzusos valóságképünk. Tehát az, hogy a fehéret fehérnek látjuk, az asztalt asztalként definiáljuk stb. Ha ezek nem lennének, nem működne az emberi kommunikáció.
Ha a figyelmünk fókusza nem a fizikai, hanem a mélytudati tartomány felé fordul (pl. alvás közben), ugyanez történik, csak „fordított irányból“. A mélytudati ingereknek is csak egy kis hányadát tudjuk aktív információként megjeleníteni az elme tudatos tartományában. A mélytudati információ a tudatosítása pillanatában kölcsönhatásba lép a tudatos elme meglévő információs rendszerével, ennek segítségével értelmezzük, analizáljuk, keresünk neki helyet az aktív tudásunkban .(19. ábra)
