Ha lecsupaszítjuk az életet fenntartó és fejlesztő folyamatokat a lényegükre, mondhatjuk azt, hogy egy folyamatosan táguló, változó, rendkívül összetett és kifinomult információs hálózat. Ennek a rendszernek pedig három alappillére van: minél szélesebb spektrumban észlelnünk kell az információkat (input), majd minél többféle módon és verzióban kombinálni kell őket, végül pedig kell egyfajta visszacsatolás arról, hogy ezek a kombinációk mennyire életképesek: segítik vagy gátolják a komplex információs hálózat, azaz az élet fennmaradását.
Még a leghétköznapibb tevékenységeink is ennek a hármas körforgásnak a részét képezik. Főzzük az ebédünket. Az érzékszerveink segítségével észlelni fogjuk az étel egyes jellegzetességeit (kinézetét, illatát, ízét), és ezeket be fogjuk sorolni a „jó“ vagy „rossz“, esetleg „elmegy“ kategóriába. Az ételnek lesznek más tulajdonságai, amiket nem észlelünk az érzékszerveinkkel. Például azt, hogy a szervezetünkben az étel és a testünk alkotóelemei (információi) hogyan lépnek egymással kölcsönhatásba. Mit tud a testünk beépíteni, integrálni, mit választ ki számára használhatatlan vagy akár káros információként.
Azt mondhatod, oké, de mit tanul abból az élet komplex hálózata, hogy én éppen mit eszem? Például azt, hogy egy adott test-lelki-szellemi állapotban egy input (jelen helyzetben: étel) hogyan hat az engem működtető folyamatokra. Milyen kölcsönhatások jönnek létre, mit segít és mit gátol az észlelt információ. Ez természetesen nem csak az ételre érvényes, hanem minden egyes hatásra, amit valamilyen formában (tudatosan vagy tudattalanul) észlelek.
Az észlelés-kombinálás-visszacsatolás hármassága az elme minden szintjén és minőségében jelen van, egyaránt jellemzi a tudatos, mélytudati és kollektív mélytudati folyamatokat. Ez a hármasság az önszerveződés motorja, az önszerveződés képessége pedig az élet alapvető jellemzője. Az önszerveződés itt azt jelenti, hogy az észlelés, kombinálás és visszacsatolás kölcsönhatásaiból olyan új tapasztalatok, új információk jönnek létre, amelyek erősítik, stabilizálják ezt a háromtényezős körforgási rendszert.
Észlelés és kombinálás
Az előzőekben elsősorban az észlelés témájával fogalkoztunk: milyen szerepet játszik a figyelem abban, hogy a bennünket minden pillanatban bombázó információs térből mire fókuszál az elme. Ezek részben a fizikai térből nyert ingerek lesznek, részben a mélytudati tartományokból kapott információk.
Korábbi információk, amiket az elme már ideaként rögzített, vagy akár ösztönként vannak jelen a rendszerünkben, abban játszanak szerepet, hogy hogyan értelmezzük, dolgozzuk fel az új információkat. Ez már az ingerek kombinációjának fázisa. Itt kap szerepet az is, milyen klaszterekhez kapcsolja az elme az információkat. Ez a kombinálási fázis befolyásolja a mindennapi döntéseinket is. Mit ítélünk meg jónak vagy rossznak, igaznak vagy hamisnak. A kombinálási folyamat egy része a tudatos elmében zajlik, a nagy része azonban egyéni és kollektív mélytudati szinten. Azonban az itt létrejövő kombinációk is hatnak a tudatos döntéseinkre. A kölcsönhatás a különböző észlelési és kombinálási mechanizmusok között folyamatos. Kiemelt szerepet játszik a pszichés kombinációs folyamatokban a korábban taglalt képzelet minden formája és minősége.
Az evolúciós folyamatok alapvető érdeke, hogy minél szélesebb körben alakuljanak ki kombinációk. Minél többféle módon kombinálódnak az információk, annak több lehetőség van arra, hogy tesztelni lehessen azok hatását az életre. Az észlelés és a kombinálás sokfélesége, állandó dinamikája az evolúció egyik alapfeltétele.
A visszacsatolás talán a legnehezebben nyomon követhető eleme ennek a körforgásnak. Ha meghozunk egy döntést (néha gyorsan, intuitívan, néha rengeteg töprengéssel), mepróbáljuk kontextusba helyezve vizsgálni a hatását az életünkre. Ebben megint csak szerepet kap a már kialakult idea-rendszerünk, hogy mit tartunk jónak, igaznak. Értelemszerűen olyan döntéseket próbálunk hozni, amikről azt gondoljuk, pozitív következményei lesznek az életünkre, és ebben az idea-rendszerünk lesz a mérce.
Ha például van egy olyan ideánk, milyen a jó párkapcsolat, a döntéseinket arról, kivel randizunk, kit engedünk közelebb magunkhoz és kit nem, befolyásolni fogják ezek az ideák. Az idea-rendszerünknek is van egy mélytudati tartománya, a „jó-rossz“ harc tehát tudattalanul is zajlik, csak épp nem feltétlenül azzal az eredménnyel, mint ahová a tudatos gondolatainkkal jutunk. A mélytudati „jó“ és „rossz“ minták sokkal inkább evolúciós tapasztalatokhoz igazodnak, ösztönösen kódoltak.
Ilyenkor érezzük azt, hogy a „szívünk“ visz az egyik irányba, a tudatos érvrendszerünk meg egy másikba. Ez lényegében azt a folyamatot takarja, hogy a mélytudati információk mást „sugallnak“, mint amire a tudatos kombinációjukkal jutunk. Ezt úgy is meg szoktam fogalmazni, hogy a szerelem az a komplex mélytudati inger, ami olyan kölcsönhatásokra is motivál, amibe tudatos, logikus és racionális döntések mentén nem biztos, hogy belemennénk. Azaz, ha előre látnánk, mi vár ránk ebben a „szerelemben“, bele se kezdenénk.
A hiperelme perspektívája az életre: minden élőlény együttesen
Az önismeret azért is nehéz és komplex folyamat, mert nem egyszerű azonosítani a mélytudati hatásokat az életünkben, azt pedig végképp nem tudjuk megfogalmazni, milyen törvényszerűségek mentén dől el a mélytudati tartományokban, hogy mi a „jó“ és mi a „rossz“. Később majd jobban is rá fogunk látni arra, hogy ebben sokszor komoly ellentmondások vannak. Az evolúció egy komplex rendszerben „gondolkozik“, és ez a megnyilvánulásának minden szintjére érvényes; mindegy, hogy biológiai vagy pszichés evolúcióról beszélünk. Leegyszerűsítve mondhatjuk azt: a hiperelme perspektívája az életre nem az egyén, hanem minden élőlény együttesen, minden információs folyamat, amely hatással lehet az élő rendszer egészére. Nem az a „motivációja“, hogy nekem jó legyen, hanem hogy általam is tapasztaljon, tanuljon, hatékonyabbá váljon abban, ahogyan fenntartja és működteti az életet.
A hiperelme „felelőssége” az élet egészének a fenntartása, ezért olyan motivációkat, impulzusokat próbáld a rendszerét alkotó egyes elemek (pl. emberek) felé küldeni, amelyekkel ezt erősíti. Az észlelés-kombinálás-visszacsatolás hármasságának körforgásában tehát más-más mozgatórugók fogalmazódhatnak meg tudatos és mélytudati szinten. Ez az egyik lényeges oka annak, ha kaotikusnak érezzük az életünket, tele van belső feszültséggel és ellentmondásokkal, föl-le hullámzunk az érzelmek tengerén. A tudatos szintű idea-rendszerünk összeütközésbe kerül a mélytudati ingerekkel, amelyek más döntésekre inspirálnának, mint amit mi észérvekkel, logikai döntések, és korábbi tapasztalatok alapján meghoznánk.
Ezt a pszichés vektorok világából merítve úgy ábrázolhatjuk, hogy ugyanaz az információ másképp hat a tudatos folyamainkra, mint a mélytudatiakra. Egy példán keresztül bemutatva: találkozunk valakivel, akit akkor látunk életünkben először. Van egy tudatos idea-képünk arról, hogy számunkra mi a szép, ez azért tudatos, mert meg tudjuk indokolni.
Azért tetszik, mert szép a szeme, jó a feneke, szimpatikus a hangja stb. Szinte mindenkinek van egy olyan belső képe, ami alapján meg tudja fogalmazni, valaki vagy valami miért tetszik neki. Az már más lapra tartozik, hogy miért pont az tetszik nekünk, ezek már tudattalan hatások, amit nem is feltétlenül tudunk megindokolni. Ha valaki rákérdez, miért pont ez a típus tetszik: hát csak. Ezt tartom vonzónak.
Az is előfordulhat, hogy a belső tudatos idea-képünk ellenére azt érezzük: nem tetszik a szeme, a feneke, a hangja, de valami mégis vonz benne. Ezt pedig már jóval nehezebb megindokolnunk, megmagyaráznunk akár magunknak, akár másoknak.
Ütköznek egymással a tudatos és a mélytudati hatások. Könnyen lehet, hogy minden tudatosan megfogalmazható „észérv“ ellenére mégis a megmagyarázhatatlan vonzás lesz az, ami miatt úgy döntünk: meg akarom ismerni, kapcsolódni szeretnék hozzá. Vegyük észre: itt nem történik más, minthogy „engedünk“ a mélytudati hatásnak, az onnan érkező pszichés hatás (vektora) erősebb, mint a tudatos ideáké. A hatás-ellenhatás törvényszerűségének megfelelően a nagyobb erő „nyert“.
