Sosem volt még az emberiség történetében ennyi vallás, filozófia, pszichológus, coach, életmód tanácsadó, és mindegyik a maga módján próbál győzködni arról, mi a jó és a rossz az életedben, hogyan legyél boldog. Mégis egyre elterjedtebb társadalmi jelenség a depresszió, futótűz szerűen hódítanak a mentális rendellenességek, az óvodás generációban terjed az ADHD. Nyugaton és keleten is drasztikus gyorsasággal romlik a társadalmak lelkiállapota, növekszik a feszültség és az agresszió, ezek a folyamatok pedig kihatnak a testi egészségre is. Világszerte riasztó mértékben növekszik azoknak a gyerekeknek a száma, akik már betegen, genetikai elváltozásokkal születnek.
Mi történik a világban? Mit csinálunk rosszul, miért tűnik úgy, hogy zsákutcába jutott az emberi civilizáció evolúciója?
A tudomány jelenlegi állása szerint a Föld összes élőlénye egyetlen közös őstől vagy ősi génkészletből származik, a természet mostani állapota egy kb. 3-4 milliárd évnyi evolúciós folyamat eredménye. Az élet számára alkalmas környezetben összerendeződtek a biológiához nélkülözhetetlen molekulák, azokból idővel kialakultak az egysejtűek, majd a többsejtű élőlények. Az egyszerű élő rendszerek egyre komplexebb struktúrákká szerveződtek, ennek a fejlődési folyamatnak a csúcsán látjuk a jelenlegi embert. A testünket sokbillió együttműködő sejt alkotja, a sejteket pedig szinte megszámlálhatatlan mennyiségű molekula.
Az evolúció ebből a perspektívából szemlélve tehát egy önszerveződési folyamat, ahol egyszerű kémiai struktúrákból összetett élő rendszerek jönnek létre. Sokáig úgy gondoltuk, hogy a komplexebb mentális, érzelmi folyamatok csak az emberre jellemzőek. Idővel a tudomány felfedezte, hogy állatfajokra, sőt más módon, de a növényekre is jellemzőek ezek a tulajdonságok. Az elme (tudat) mostanra lényegében az élet egyik alapvető jellemzője lett.
Az elme evolúciója
A testünk sejtszinten is tárol információkat, sőt emlékeket, és ezeket tovább is tudjuk örökíteni a következő generációnak, ezt a folyamatot vizsgálja a transzgenerációs epigenetika. Ami észlelni tud, az emlékezni is, hiszen a tapasztalatokat az élőlényeknek muszáj valahogy rögzíteniük az információs rendszerükben ahhoz, hogy abból képesek legyenek tanulni.
A túléléséért vívott küzdelemben előnybe kerül, aki széles spektrumban tudja érzékelni a környezeti valóságot, és az észlelésekből nyert információkat hatékonyan dolgozza fel. Logikus a következtetés, hogy az evolúció a kezdetektől priorizálta az egyedeken átívelő információ-menedzsmentet, és az információ tárolásának és feldolgozásának sokszínűségét. Egyetlen sejtünkben megtalálható a reprodukcióhoz szükséges összes információ, mégis egyre komplexebb szervezeteket hoz létre az evolúció.
Egy madár, egy delfin, egy vakondok – mindannyian más formában észlelik a környezetüket, más-más információkat rögzítenek és dolgoznak fel ugyanarról a valóságról. Az egyik nem helyettesíthető a másikkal, minden észlelési forma, ezáltal minden faj információs rendszere eltérő. Sőt, kisebb mértékben, de a faj egyedei között is vannak eltérések.
Közelítsük meg így, képletesen: minden egyes faj ugyannak a központi rendszernek – nevezzük életnek – a szeme, füle, orra, azaz egyedi érzékszerve. Minden faj másképp észleli a környezeti valóságot, és más-más formában is dolgozza fel. Ennek a központi rendszernek az információgyűjtő- és rendszerező tartománya az, amit kollektív tudattalannak, vagy egyszerűen hiperelmének hívunk. A hiperelme „delegálja” az észlelést a fajokra, a fajok az őket alkotó egyedekre. A fajok egy-egy nagyobb észlelési tartományt fednek le, a fajt alkotó egyedek ezen belüli kisebb tartományokat.
Az evolúció egy komplex rendszerben működik, és ez a megnyilvánulásának minden szintjére érvényes; mindegy, hogy biológiai vagy pszichés evolúcióról beszélünk. Leegyszerűsítve mondhatjuk azt: a hiperelme perspektívája az életre nem az egyén, hanem minden élőlény együttesen, minden információs folyamat, amely hatással lehet az élő rendszer egészére. Nem az a „motivációja“, hogy nekem jó legyen, hanem hogy általam is tapasztaljon, tanuljon, hatékonyabbá váljon abban, ahogyan fenntartja és működteti az életet.
Zsákutcában az emberi civilizáció evolúciója?
Az emberi civilizáció fejlődése akkor fordulhatott zsákutcába, amikor kialakult az az idea, hogy fölötte állunk a természetnek, uralhatjuk, a magunk szándékai szerint formálhatjuk, anélkül, hogy tisztában lennénk a cselekedeteink hosszútávú hatásaival. A beavatkozás egyre durvább léptéket öltött: még fogalmunk sincs, mi mindent rejt a DNS, de már elkezdtünk beavatkozni a gének világába, amik az élet alapvető építőkövei.
A fajon belüli együttműködés terén sem a jó irányba haladunk: az egyén került a társadalmi szerveződés középpontjába, ezzel párhuzamosan elveszett a kollektív rendszerekre irányuló figyelem. Nincs már emlékünk arról, hogyan veszünk részt fajként a kollektív mélytudat kommunikációs folyamataiban, sőt, az állatvilággal összevetve is meggyengültek a pszichés teret involváló kommunikációs adottságaink.
A hódító útját járó elektronikus kommunikációnak nincsenek evolúciós gyökerei, egy emberi találmány. Óriási civilizációs fejlődésnek gondoltuk, de közben nem vettük figyelembe, hogyan gyengíti a társadalmakat; megbontja a szociális struktúrákat, mivel hiányzik mögüle az organikus biológiai-pszichés felépítés. Túlterheli az elmét, és ez immáron idegrendszeri és testi folyamatokban is lecsapódik. Nem önmagában az elektronikus kommunikáció a probléma, hanem az alkalmazásának a módszere, hogy kizárólag üzleti érdekek mentén hódította meg az emberi kommunikáció felületeit.
A pszichés térben az erősödő polarizálódásból fakadó feszültség már minden téren megnyilvánul, többek között azokban a tendenciákban, amikről a bevezető bekezdésben írtam. Nincs kollektív válaszunk ezekre a kihívásukra, a jelenkorban jellemző társadalmi folyamatok mentén individuális szinten keresünk megoldásokat. Önismeretről, önfejlesztésről, személyes érvényesülésről és boldogságról szól minden; kiemeljük az egyént, a részt az egészből, holott az emberiség problémájának forrása pont a részek közötti kölcsönhatásokban, kommunikációban található.
Az emberi test legkisebb élő építőköve a sejt. Önálló életre képes, de az egyik leglényegesebb tulajdonsága mégis az, hogy képes kapcsolódni más sejtekhez, szöveteket, szerveket alkotni. Ennek a kapcsolódásnak a legfontosabb alapfeltétele, hogy mindig meglegyen a sejtek közötti információ áramlás. Ha ez bármilyen okból megbomlik, a test megbetegszik, elindul például a tumor képződés. Olyan sejtek jönnek létre, amik már nem tudnak együttműködni a többi sejttel.
Lépjünk egy evolúciós szinttel feljebb. A test fogalma ebben az esetben az emberek összessége, az egyes ember pedig megfeleltethető a sejtnek. Vessük össze a testünket alkotó sejtek közötti kommunikáció minőségét azzal, ahogyan az emberiség önálló életre képes egységei kommunikálnak egymással. Egy olyan információs teret építettünk fel, ami tele van félrevezetéssel, elhallgatott információkkal, manipulációval. Ez ugyanúgy jellemzője a kicsiben (pl. párkapcsolati, családi szinten) zajló információ áramlásnak, mint a össztársadalmi kommunikációnak. A kommunikációs csatornáink nem közvetítik nyíltan az információkat a fajt alkotó egyedek között. Hiába lenne meg rá a lehetőség, nem használjuk jól.
Az emberiség információs terének inkoherenciája megjelenik a mélytudati folyamatokban, és idővel lecsapódik az evolúciót vezénylő kollektív pszichés folyamatokban is. Ez pedig kihatással van a teljes földi élővilág sorsának alakulására. Az ember nem csak kémiailag szennyezi a környezetét, még ennél is nagyobb kárt tud okozni a kollektív információs terek olyan jellegű tudattalan átalakításával, ami „belülről”, a pszichés tartományok felől rombolja le az élővilágot.
Kataklizma, mint kollektív evolúciós megoldás
Nincs tapasztalatunk arról, hogy a hiperelme mennyire „rezisztens”, ha a bármelyik, a rendszer részét képező faj permanensen destruktív információkat juttat a kollektív kommunikációs csatornákba. A földtörténeti múltat kutató tudomány szerint már többször élt meg a bolygónk súlyos kihalási eseményeket, amikor az akkor élt fajok akár 80-90%-a is kipusztult. Ezek a kihalások mégsem vezettek ahhoz, hogy az evolúciónak nulláról újra kellett volna indulnia, sőt, pont ellenkezőleg: a fajok eltűnése megnyitotta a kaput más fajok még gyorsabb térhódítása és evolúciója előtt.
Ebből arra következtethetünk, hogy még a biológiai organizmusok széleskörű kihalása nyomán sem szenvedett veszteséget a kollektív információs rendszer, hanem az élet javára fordította. Vagy még azt is feltételezhetjük, hogy evolúciósan kódolt volt a kihalás, kvázi egy „kollektív döntés” következménye, hogy felgyorsuljon az evolúció. Az életnek tehát lehetnek bevett megoldási mechanizmusai, ha veszélybe kerül a fennmaradása vagy zsákutcába jut a fejlődése. Erre utal az is, hogy a mindent elpusztító kataklizmák az emberi civilizáció kezdete óta részei a kollektív emlékezetnek. Akár a múltat tükröző mítoszokról beszélünk, akár a jövővel kapcsolatos projekciókról, a globális katasztrófák mindenhol jelen vannak.
A kataklizmák oka a mítoszainkban az emberek elfordulása „istenitől”, azaz a mindent összekötő kollektív kommunikációs tartománytól. Szinte valamennyi vallásos eszme központi eleme egy olyan üzenet, hogy az egyik legnagyobb „bűn”, ha nem vesszük figyelembe a teremtő akaratát. Az eltávolodás következménye lényegében automatikusan valamilyen büntetés, jellemzően a „végleges halál”, vagy valamilyen globális pusztulás, ami azonban nem csak az embert érinti, hanem más élőlényeket is (lásd pl.: özönvíz).
Ha az emberiség figyelmének fókusza a kollektív mélytudati tartományokon háttérbe szorul, elveszíti az orientációját az evolúciós folyamatokban, aminek egyenes következménye lehet egy nagyobb léptékű kihalás. A természeti környezet szennyezése, rombolása, a fajon belül teret kapó önpusztító folyamatok inkább csak a tünetei annak, hogy az emberiség kiszakadt az evolúciót szabályozó információs, kommunikációs térből.
