Izgalmas kérdés ezek után, hogy mi alapján dől el: miért pont az a gondolat vagy érzelem ölt bennünk formát, amit megélünk, és miért nem pont az ellenkezője? Láttuk korábban a figyelem fontos szerepét ebben.
Azt mindannyian megtapasztaljuk, hogy a gondolatoknak és a kapcsolódó érzelmeknek van „energiája“. Elég csak arra gondolnunk, mennyivel motiváltabbak vagyunk szerelmesen, vagy mennyire tapintható néha a düh, a gyűlölet. Egy-egy érzelem vagy gondolat képes úgy átjárni a testünket, hogy teljesen a hatása alá kerülünk.
Az is egyértelmű mindannyiunk számára, hogy az érzelmek, gondolatok egymással ellentétesek is lehetnek, vagy épp egymást támogatóak. Hogy jobban megértsük az elmében lejátszódó folyamatokat, vegyük kölcsön a fizikából/matematikából ismert vektorokat, és ábrázoljunk néhány helyzetet.
Minden gondolatunknak, érzelmünknek van egy hatásiránya és egy intenzitása (ereje). Eléggé egyértelmű, hogy az „igen“ és a „nem“, a „szabad“ és a „tilos“ vagy épp a „szeretlek“ és a „gyűlöllek“ ellentétes irányban hatnak.
Ha részesei vagyunk egy vitának, amiben azt kell valamiről eldönteni, hogy „igen“ vagy „nem“, különböző erőhatások (információk) mentén formálódik a végleges döntés. Lesznek gondolatok és érzelmek (azaz információk) amik az „igent“ támogatják, és lesznek, amik ezzel ellentétes hatást fejtenek ki. Hogy végül a „nem“ vagy az „igen“ lesz a döntés vége, esetleg egy félutas „talán“, az attól függ, mennyi erőhatás sorakozik fel egy-egy oldalon. Ugyanez érvényes egy belső kommunikációs helyzetre is, amikor az elmében sorakoztatunk fel információkat egy döntés-előkészítő folyamat részeként.
Gondolatok mint pszichés vektorok
Ez azonban nem csak a tudatos mentális folyamatokban van így. Lényegében az elme, mélyelme és kollektív elme valamennyi eseményét ábrázolni lehetne a fentihez hasonló pszichés vektorokkal.
A pszichés vektorok alkalmazása azt is lehetővé teszi, hogy kibővítsük az elme-klaszter fogalmát: egy-egy klaszterbe a hasonló hatásirányú információk tömörülnek. Ezt a megközelítést használva újraértelmezhetjük akár az érzelem fogalmát is: az elme jelölése (markere) meghatározott irányban ható mentális tartalmakra.
Az elme teljes tartalma egy információhalmaz, aminek a kölcsönhatásait, folyamatait mentális vektorokkal is ábrázolhatjuk.
Minden belső kép, emlék, fantázia egy-egy mentális vektor, amelyeknek jelentős részéhez érzelmi információ is tartozik. A tudati folyamataink lényegében információs kölcsönhatások, amikre az általános természeti törvények érvényesek, mint pl. a hatás-ellenhatás vagy szuperpozíció elve (a pszichés kölcsönhatások együttes hatása megegyezik a vektori eredőjük hatásával).
Ennek az elméletnek a gyakorlati oldalát pillanatról pillanatra érzékeljük a mindennapokban. Az egymással „küzdő“ gondolatok és érzelmek, amiknek tisztán láthatjuk a hatásirányát, ha elkezdjük tudatosan figyelni őket. Ösztönző és ezzel ellentétesen ható, gátló belső képek és érzések. Nem különösebben meglepő, hogy ez zajlik a belső terünkben, hiszen pont ugyanezek a folyamatok zajlanak az érzékelhető külső térben is. A fizikai anyag sem más, mint egymással kölcsönhatásba lépő részecskék komplex rendszere, egymással viaskodó, és egymással együttműködő atomok halmaza.
A biológiai és pszichés evolúció párhuzamai
Ebből a megközelítésből a teljes univerzumot egy állandóan változó információs rendszernek tekinthetjük, ahol az evolúció a változás motorja: egyfajta rendező elvként ütközteti az információkat, hoz létre egyre komplexebb és sokrétűbb információ érzékelő mechanizmusokat, és információ feldolgozó algortimusokat. Ennek a fejlődésnek a része a tudat evolúciója. A sejtek is egyre összetettebb struktúrákat hoznak létre az idő múlásával, ezzel párhuzamosan az elme információs rendszerei is összetettebbé válnak.
Ami a biológiai információs rendszerben a sejt, az a pszichés információs rendszerben az elme-klaszter: egymással kompatibilis, egymást kiegészítő mentális információk összerendeződése. Ahogy a biológiai evolúció legózik a sejtekkel és a sejtek alkotóelemeivel, megpróbálva egyre hatékonyabb szerveződéseket létrehozni, úgy a tudati evolúció is legózik az információkkal. Klaszterekbe szervezi, kombinálja, ütközteti, újrarendezi, amíg ki nem alakul egy stabil, egyben minőségi előrelépést jelentő konstrukció.
A biológiai evolúció egyszerre zajlik egyéni és kollektív szinten, ugyanez elmondható a pszichés evolúció minden szintjére is. Az egyéni tudati változás hat a kollektív mélytudatra, a hiperelme pedig visszahat a rendszert alkotó indivíduomokra.
Az egész evolúciós folyamatot jellemző belső feszültség abból fakad, hogy új (in)formációk, megoldások a versengés–együttműködés dualitása mentén jönnek létre. Tapasztaljuk, hogy az egész mindig több, mint az egészet alkotó részek összessége. Ha ez a mindent átható kód dinamizálja az evolúciót, és mozgat mindent abba az irányba, hogy egyre sokoldalúbb, összetettebb információs rendszerek jöjjenek létre, a fejlődés egyetlen alapvető kérdése: milyen információk képesek egy egységet képezve összerendeződni, egy irányba hatni, és mik azok az információk, amik egy adott rendszerbe már nem integrálhatóak semmilyen formában; ezek mentén jönnek létre az információs stuktúrákat egymástól elválasztó határfelületek.
A biológiai evolúció során ez ad struktúrát egyes információs egységeknek: egyik sejt sem lesz pont olyan, mint a másik, egyik egyed sem lesz pont olyan, mint egy másik, és a fajok között is lesznek információs eltérések. Azaz: nem csak a testem teljesen egyedi információs struktúra, hanem annak minden egyes sejtje is. Ugyanez érvényes a pszichés tér evolúciójára. Nincs két egyforma gondolati vagy két egyforma érzelmi információ. Hasonlíthatnak egymásra, hathatnak ugyanabba az irányba, együttműködhetnek, összeszerveződhetnek. De egyediek maradnak. Ez egyben megmagyarázza azt is, miért van jelentősége minden egyes alkotóelemnek, miközben az evolúció arra törekszik, hogy egyre komplexebb rendszereket hozzon létre belőlük.
Ahogy az egymáshoz hasonlító ill. egymással kompatibilis sejtek összeállnak szervekké, úgy kapcsolódnak egymáshoz a tudat mélységeiben az elme-klaszterek, és alkotnak egyre összetettebb tudati struktúrákat. Ami a biológiai testben a szerv, az a tudati rendszerben a szuper-elme-klaszter (vagy egyszerűen szuper-klaszter).
A szuper-klaszterek kialakulását három olyan érzelmi információn keresztül mutatom be, amit mindannyian ismerünk: szeretet, félelem és gyűlölet.
Azért ezt a három érzelmet választatottam, mert függetlenül attól, hogy gondolatilag másképp definiálhatjuk őket (jelentős eltérések lehetnek például abban, ki mit nevez szeretetnek), azonban a testi-hormonális reakciók egyértelműek. Ha valaki a szeretete jeléül megsimogat, a szervezetem endorfinokat (boldogság-hormonokat) termel, ha viszont félek, stresszhormonokat.
Abban tapasztalati konszenzus lesz közöttünk, hogy a szeretet és a gyűlölet két egymással ellentétes hatásirányú információ, amik egymással nem kompatibilisek. Nem tudunk ugyanabban a pillanatban szeretni és gyűlölni, a két hatás kioltja egymást. Vannak, akik képesek arra, hogy viszonylag gyorsan váltsanak egyik érzelmi állapotból a másikba, akár néhány percnyi különbséggel, de a két érzelmi állapotot nem lehet egyszerre átélni (vagy az érzelmi állapotok felszínesek). Lehetnek kivételek? Lehetnek. Az evolúció folyamatosan tesztelni fogja, létrejöhetnek-e olyan információs konstellációk, amikben a két hatás mégis kompatibilis. De nem ez lesz a jellemző.
Nézzük tehát a gyakolati példákat. Kisgyermekként arra riadok fel, hogy rosszat álmodtam. Az álmomhoz kapcsolódó képek, gondolatok félelemmel töltenek el. Biztonságot és megnyugvást keresve átosonok a szüleim hálószobájába, és bekéredzkedem anyukám mellé. Megkérdezi, mi történt, és miközben elmesélem az álmomat, érzem, hogy az általa adott szeretet-térben már nem is annyira félelemkeltőek ezek a belső képek.
A félelemkeltő álomképeket az elme hozzákapcsolja az összes többi félelem-élményemhez, tehát azt az elme-klasztert fogja gazdagítani, ami ezeket az információkat gyűjti. Ugyanakkor a félelemként megjelenő információ kölcsönhatásba lép azzal a befogadó, megnyugtató anyai szeretettel, amit anya mellé az ágyba bújva tapasztaltam meg. És ami rövid úton felülírja az elmémben a félelem-információt, legalábbis lekerül róla a figyelmem fókusza. Az anyai simogatás közben tapasztalt érzelmek és belső pszichés folyamatok többek között az „anya“ és a „szeretet“ elme-klaszter tartalmához fognak hozzátapadni.
Ugyanakkor létrejött ebben az eseményben több kölcsönhatás is, többek között a félelem és az anyai szeretet információja között. Ezek már olyan szuper-klaszterek tartalmai (is) lesznek, ahol különböző hatásirányú információk rendeződnek össze. A nehezebben integrálható információk képezik a szuper-klaszter „határfelületét“. A példánk esetében a félelem-szeretet kölcsönhatás élményének információja része lesz annak a szuper-klaszternek, amelyben a „szeretet“ jellegű információk dominálnak, de annak is, ami a „félelem“ hatásirányú információkat rendszerezi.
A gondolati hierarchia csúcsán: hiper-klaszterek
Vegyünk egy másik példát, ahol a kiindulópont szintén a félelem. A 30-as évek Németországában járunk, ahol az akkori hatalom ideológiai okokból kiszemelt magának egy kisebbségi népcsoportot, amit elkezdett propagandaszerűen démonizálni. Minden, ami a zsidósághoz kapcsolódott, rossz volt, elvetendő. A hatalom által folyamatosan sulykolt információk emberek milliónak elméjében generáltak a zsidókhoz kapcsolódó félelmeket. Mivel a félelmi információknak nem volt feloldása (egy olyan ellenhatás, mint az előző példában az anyai szeretet), egyre szélsőségesebbé válva elkezdte létrehozni a gyűlölet állapotát. Ebben szembefordulunk gyűlöletünk tárgyával, és megpróbáljuk elpusztítani, így oldjuk fel a félelmet is. A félelem és a gyűlölet így vált társadalmi jelenséggé, ami sokmillió ember elpusztításához vezetett. Azért ölték meg őket, mert egy domináns embercsoport elméjében a félelem megtestesítőjévé, szimbólumává váltak.
A félelem információja tehát sok emberben kapcsolódott a gyűlölet érzelmi információjának szuper-klaszteréhez is. Észrevehetjük, hogy a félelem sokkal gyorsabban válik gyűlöletté, mint valamilyen pozitív érzelemmé, a hatásiránya, jellemző információtartalma tehát közelebb áll a gyűlölethez, mint pl. a szeretethez. Pontosabban: maga az információ nem alakul át, csak az elménk gyorsabban ad teret a gyűlöletnek is, ha tartóssá válik bennünk a félelem, mint például a szeretetnek.
A különböző érzelmi kölcsönhatások megfigyelésével tapasztalatokat gyűjthetünk arról, milyen információk korrelálnak jól egymással, ami utalhat arra, az elme mélységeiben milyen szuper-klaszterek alakulnak ki és gyakorolnak hatást a döntéseinkre. Ha pedig türelmesen és hosszú időn át gyűjtjük a tapasztalatokat, egyszer csak feltűnik, hogy a hiperelme képi- és szimbólumrendszerében a pszichés tér tartalmai két pólus köré rendeződnek. A pszichés térnek ez a két pólusa egy-egy hiper-klaszter.
Míg az elme szuper-klaszterei jellemzően az egyéni mélytudat és a kollektív mélytudat határán jönnek létre, a hiper-klaszter kifejezetten az utóbbi, azaz a hiperelme tulajdonsága. A hiper-klaszterek a pszichés evolúció legösszetettebb rendszereként esszenciális szerepet játszanak nem csak az emberiség, hanem az egész ökoszisztéma életében. Ezzel a későbbikben még részletesen foglalkozom.
